Destimy:A lánc titka

Olyan érzés volt, mint amikor ébren álmodott, vagy csak az emlékek törtek fel álmában, melyek a reggeli ébredésnél elhalványultak. A reggel és az ébredés mégsem akart eljönni. Megpróbálta magával elhitetni, hogy csak azért fázik, mert lerúgta magáról a takarót, és csak a hideg miatt lát maga körül nyirkos ködbe burkolt körvonalakat. Bár alig látott az orránál tovább, mégis biztosan lépdelt a fák között, lábai alá ismerősen simult az ösvény. A neszek is ismerősek voltak. A halk surranás, a lopakodó léptek, melyek párhuzamosan haladtak vele együtt. Tudta, hogy valahol a közelében van, ahogy mindig, bármerre járt. Sosem mutatkozott előtte, csak vele tartott, néma őrként, megfigyelőként. Bár sosem szóltak egymáshoz, tudta, mikor mit érez, mit gondol. Néha zavarta, hogy a másik minden apró gondolatát ismeri, semmi nem marad előtte rejtve, de nem volt nagy ár a biztonságért, amit nyújtott. Most mégsem rá figyelt. Gondolatai messze előtte jártak, ott, ahol véget ér az ösvény, ott, ahol talán megpihenhet. Megpihenhet, mielőtt számot kell adnia a megtett útról. Ruháján kívül nem volt semmije. Szoknyája és vastag köpenye megviselt volt, a nyirkos levegőtől nedvesen tapadt testére, hosszú, valamikor szőke haja most fénytelenül simult fejére, egy-két tincs élt csak önálló életet, arca körül tekergőzve. Egyetlen kincse a nyakában hordott vékony láncról csüngött alá, és bújt meg két melle között, gondosan elrejtve inge alá a kíváncsi tekintetek elől. Egy pillanatra megállt, egy csepp haladékot remélve, majd egy utolsó, határozott lépéssel kiért a fák közül… -.- Megkönnyebbülten állt meg a kis tisztás szélén. Itt nyoma sem volt a ködnek, langyos, balzsamos illatokkal fűszerezett volt a levegő. A kis forrás is ott csörgedezett tiszta vizével, ahogy emlékezett rá. Fáradtsága pillanatok alatt eltűnt, lelkesen állt neki tüzet gyújtani. Örült, hogy csinálhat valamit, addig sem kell gondolkodnia. Súlyos ruháit levetette, megfürdött a kis medencében, amit ki tudja mikor, és kinek a kezei rakosgattak ki tökéletesen egymáshoz illesztett kövekből, felduzzasztva a forrás hűs vizét. Élvezettel dörzsölgette elgémberedett testét, haja visszakapta természetes ragyogását. Ruháit tisztára gyúrogatta, lelógó ágakra teregette száradni. Visszabújt félig nedves ingébe, markát teleszedte édes bogyókkal, lekuporodott a tűz mellé szárítkozni. A tökéletes csendet csak a tűz ropogása törte meg néha. Minden hallgatott körülötte, eddig szunnyadó gondolatai újra előtolakodtak. Észre sem vette, mikor ette meg az utolsó bogyót, csak arra eszmélt, hogy szórakozottan szorongatja markában a láncról csüngő követ. Ki tudja már hányadszor a szeme elé emelte, reménykedve, hogy lát valami változást, de pontosan olyan volt, mint amikor megkapta. Semmiben sem különbözött egy közönséges üvegből csiszolt csecsebecsétől. Megpróbálta rendezni nyugtalanul kavargó emlékeit, gondolataival bátorítást kért láthatatlan kísérőjétől, de válasz nem érkezett. Tudta, egyedül kell számot adnia. Közeleg a pillanat, amikor be kell vallania, hogy újra kudarcot vallott… -.- Fejét két kezébe hajtva emlékezett… Emlékezett az utakra, amiket eddig megtett. Csak ezen a helyen adatott meg, hogy mindegyikre emlékezzen. Amikor úton volt, csak az az egy út létezett, mindig tiszta és üres lappal indult, tapasztalatait nem vihette magával. Minden út egy új oldal, történetét maga írta. Csak a kis kő a láncon, és a láthatatlan kísérő volt társa minden lépésénél. Az egyiken szegény családba született sokadik gyerekként. Ennivaló nem akadt túl bőségesen, hiába dolgoztak keményen a földeken, hiába nevelgettek állatokat. Sok volt az éhes gyerekszáj, az időjárás pedig ritkán volt kegyes. Fiú testvérei hamar belefásultak a kilátástalanságba, szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Egyetlen bátyja maradt a szüleivel, megházasodott, gyökeret eresztett. A lányokon igyekeztek hamar túladni, gyengék voltak a kemény munkához. Ráadásul ő mindig gyengécske, csenevész lányka volt. Mégis szerencsésnek érezte magát, amikor egy aránylag jómódú gazdálkodó feleségül vette. Hálás volt. Hálás azért, hogy fedél volt a feje felett, hogy mindig volt mit enni, hogy gondoskodhatott valakiről, hasznosnak érezhette magát. Egyetlen bánata volt, hogy nem tudott férjének gyermeket szülni. A gyerekkori nélkülözés túl gyengévé, betegessé tette. Hiába hordott apró életeket szíve alatt, elsorvadtak, kínok és vér között idő előtt, sokszor már élettelenül jöttek világra. A kis kő hallgatagon feküdt bőrén, kísérője néma maradt. Mikor már nem is remélte, újra elmaradt a vérzése, és ez valahogy más volt, mint az előzőek. Minden nappal haladékot kapott, hasa egyre jobban gömbölyödött, ő pedig egyre fáradtabb, sápadtabb lett. Végül egy viharos éjjelen hosszú vajúdás után életet adott egy kisfiúnak. Mire a bába megfürdette a kis jövevényt, ő csendesen lelépett az útról… -.- Nagyot sóhajtott, kinyitotta szemét, fejét felemelte kezei közül, körülnézett. Felállt, kinyújtotta elgémberedett tagjait, arcát megmosta a forrás hűs vizében, megtapogatta a száradó ruhákat, megforgatta, elrendezgette őket, fát rakott a csendesedő tűzre. Még mindig csend volt, nem moccan semmi körülötte. Hálás volt ezért a nyugalomért, már rég volt benne része. Visszakuporodott az éledő fahasábok közelébe, állát öklére támasztotta, és tovább emlékezett… Egy másik útján előkelő családba született. Szülei idősek voltak, nagyon sokat vártak rá. Talán épp ezért majomszeretettel szerették, nem ejthetett ki a száján semmit, amit azonnal meg ne kapott volna. Szép volt, mint egy porcelánbaba. Szépségét csak hiúsága és önzése múlta felül. Selyemben, brokátban járt, kezét, nyakát szinte lehúzta a rengeteg ékszer. A kis láncot mélyen eldugta egy fiók mélyére, mint egy ócska kis kacatot. Nem is értette, mit kereshetett nála. Láthatatlan kísérője számtalanszor jelzett, inteni próbálta, de minden alkalommal elhessegette, nem volt hajlandó figyelni rá. Az örökölt vagyonon mindent meg akart kapni. Amit nem kapott meg pénzért, megvette szépségével. Forró vizes palackok helyett szeretőkkel tartotta melegen ágyát. A drága holmik és a férfiak rövid ideig szereztek örömöt, hamar rájuk unt, máris cserélgette újabbra és újabbra. Egyedül egy kis szerelmes költőt tűrt meg a közelében. Őt is csak azért, mert hízelgett hiúságának a sok vers, amit hozzá írt. Nem tagadott meg semmit magától, ami élvezetet nyújthatott számára. Az idő múlásával a vagyon apadni kezdett, a sok tivornya, a féktelen élvezetek, a bőséges lakomák nyomot hagytak rajta. Szép vonásai megkoptak, teste formátlanra hízott, elmaradtak a széptevők, kihűlt az ágya szeretők hiányában. Akik addig sütkéreztek mellette, messzire elkerülték. Egyedül a költő tartott ki mellette, szorgalmasan írogatva verseit. Mielőtt az utolsó bútorát is eladta volna, kezébe került a kis lánc az üvegdarabbal, mely hűségesen várt rá a fiók mélyén. Ráncosodó nyakába akasztotta, ősz hajával betakargatta. Mire mindene elkopott, beteg öregasszony lett belőle. Utolsó éveit a költő próbálta széppé tenni. Szerény kis otthonában ápolta, naphosszat ült ágya mellett, verseivel felidézte számára a szépség és a fiatalság éveit, utolsó sóhajánál is ő fogta kezét… -.- Arra eszmélt, hogy hitetlenkedve rázza fejét, hátha elűzheti vele az emléket. Keserű ízt érzett a szájában, ezért gyorsan a kis forráshoz lépett, két markából mohón itta a vizet. Fázott, üresnek érezte magát. Magára kapkodta megszáradt ruháit, újabb fahasábokat keresett, hogy az éledő lángok felmelegítsék. Tudta, hogy még nem fogja semmi megzavarni az emlékezést, időt kap, hogy rendbe szedje gondolatait. Azt a rövidke utat nem nehéz emlékezetébe idézni, ahol senki sem tudta, kik voltak a szülei. Egy templom lépcsőjén találtak rá csecsemőként. Gondosan be volt bugyolálva meleg holmikba, egészséges és mosolygós volt. Semmi nem utalt származására, egyetlen kis lánc volt a nyakában, foglalatában kis csiszolt üveggel. Szülők nélkül egyszerre lett mindenki lánya. Hol itt, hol ott kapott ételt, tiszta ruhát, szállást. Mindenki kedvelte cserfességéért, vidámságáért, olyan volt, mint egy kis betöretlen csikó. Mindenhol otthon volt, mégsem volt otthon sehol. Játszott a vele egykorú gyerekekkel, de legszívesebben a környező erdőket, mezőket járta. Kora tavasztól késő őszig csellengett, ismerte az összes fűszálat, virágot, fát. Feleselt a madarakkal, hason fekve nézte a bogarakat, pillangókat kergetett, megleste az összes állatot. Amikor elfáradt, hanyatt feküdt a fűben, nézte a felhők játékát. Szerette a természetet, sokkal jobban, mint az embereket. A teleket viselte nehezen, amikor a nagy hó miatt beszorult a házak valamelyikébe. Olyankor álmodozott. Ahogy serdült, egyre biztosabb volt benne, hogy eljön érte álmai lovagja. Hol hercegről, gazdag ifjúról álmodott, hol hős harcosról, de mindig úgy képzelte, hogy váratlanul belovagol, megpillantja őt, erős kezével maga elé emeli a nyeregbe, átkarolja a derekát, és együtt elnyargalnak a boldogság felé. Ilyenkor a kis üvegdarab átlangyosodott a bőrén, halk kis helyeslést vélt hallani láthatatlan kísérőjétől. Egy idő után egyre türelmetlenebb lett, szemei szinte állandóan a látóhatárt kémlelték, várva a dicső lovagot. Egyre később hagyta ott az őszt, és egyre korábban ment a tavasz elé. Egészen addig, míg fiatal szervezete már nem tudott megbirkózni a hideggel. Hiába itatták gyógyfüvekből készült főzetekkel, hiába borogatták, a láz nem akart alábbhagyni. Lassan, belülről égette el a tűz… -.- Mintegy végszóra, halk nesz ütötte meg a fülét. Rájött, hogy üres tekintettel bámul ölébe ejtett kezeire, vállai előre estek az emlékek súlyától. Lassan merte csak felemelni a fejét, tudta elérkezett a számadás ideje. Láthatatlan kísérője neszezett, valahol szemben a tűz túloldalán. Lassan felállt, hogy végre a szemébe nézhessen annak, aki útjain elkísérte. Magában már tudta a választ, ezért meg sem lepődött, amikor saját arcát, mint egy tükörképet látta kibontakozni a sötétből… - Tehát te vagy. A lelkiismeretem… A jobbik énem… - Nem a jobbik éned, csak belőled egy darab, aki képes kívülről látni, aki megpróbál megóvni, és akire vagy hallgatnak, vagy nem. Most figyelsz, és talán felelsz is… Miért vagy itt? Miért nem az utadon jársz? - Mert ismét kudarcot vallottam. - Kudarcot? Miben? - Ismét boldog szerettem volna lenni, de nem tudok. Képtelen vagyok megtalálni a boldogságot. Pedig már azt hittem, végre sikerül. Szeretek… Végre tudom, mit jelent igazán szeretni, de hiába. - Hiába? - Igen, hiába. Mert akit szeretek, valahogy halott a szíve, és el van zárva a lelke. Nem tud szeretni. Vagyis… a maga módján szeret. De hiába vagyok mellette, hiába simítom az arcát, hiába melengetem a lelkemmel, a démonait nem tudom elűzni. Bár szüksége van rám, nem tudom boldoggá tenni, és így én sem lehetek boldog. Akárhány utat jártam, sosem találtam meg a boldogságot… - Úgy látom, hiába voltam melletted, hiába bíztam rád kincset, nem tanultál semmit… Hát nem voltak boldog pillanataid? Ekkor, mint egy film kimerevített kockái, hirtelen előtolakodtak a pillanatok. A pillanat, amikor vérben és kínok között végre megszületett egy élet… A pillanat, amikor mindenkitől elhagyatva egy szerető kéz fogta az utolsó pillanatig, egy szerető szem szépnek látta, amikor már senki, egy szív akkor is szerette, amikor nem kapott viszonzást… A pillanat, amikor egybeforrt a természettel, része volt a fűnek, a fának, a felhőknek, a napsugárnak, a születésnek és az elmúlásnak… A pillanat, amikor egy halott szívnek is szüksége van rá, szerethet… Szemét ellenállhatatlanul öntötték el a boldogság könnyei, végigfolytak arcán, nyakán, átölelték a csiszolt üvegecskét, ami átforrósodott, ezer színben kezdett ragyogni, felfedve belsejét. Ezerszám egymásra rakódott, ragyogó ékkővé dermedt könnycseppeket…