Gondolataimba az őszi szellő Belesimogat, s Téged nézlek, Kedves, Fényben izzó behunyt szemhéjam alatt...Úgy gondoltam valamikor, hogy a vakító narancsszínű reggeleken, újraélednek a már eltemetett álmok, vágyak, remények a megvilágosodott emberi agyban, mint ahogy újraélednek a mesebeli hétfejű sárkányok, és a Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban. de ma reggel reménytelen és szomorú vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos fehérségű örök ismeretlenség, folyton elkülönít bennünket egymástól, s az emberektől. Közös múltunk immár, szétszóródott, haldokló gyöngyszemek az időben..Mert elapadt az életem mindenemet a tűzre vetem és elmegyek innét Szétszálazni a bonyolultat nincsen erőm már folytatni a múltat álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak hát elmegyek innét Mint a macska az egeret lesem: szaporodnak az égi jelek foltok a napban árvizek mutatják: elmegyek innét Mint a macska a madarat lesem: minden jel egyfelé mutat tudom hogy kő kövön majd nem marad hát elmegyek innét Minden szilárd egyensúly minden erős szerelmem szívemen súly kőfal mely harsonáktól meg nem indul hogy elmehessek innét De minden fölborult egyensúly szikla mely barlangszáj elől kifordul por száll a fényben, sarokvas csikordul és én elmegyek innét Por száll, homok pereg Mindent, ami voltam, a tűzre vetek míg végre egészen könnyű leszek és elmegyek, elmegyek innét..

Nem sírok, bár el akarsz hagyni, látom: mi tartson kedves ok? Kettőzve szenvedem sötét világom, mert szíved szenved ott. Nem sírok, mert a nyarad glóriája: komor vég közele: s bármi boldog történetünk mi várja? Mindig a sír öle. Oly bírhatatlan e szorongás: hogy mind nagyobb a tél: öl, kétségbeesett lelket, a romlás, mit sok holt év ígér. Így, ha majd meghalsz, s én egyetlen könnycseppet ejtenék, annyi csak, hogy sóhajt a lelkem: veled pihenne rég.